Azt hiszem, már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy korszakváltásban vagyunk. Van, aki jó pár éve vagy évtizede alakítja a gondolkodását ennek megfelelően, de tapasztalataim szerint rengetegen vannak, akik még csak most kezdenek "ébredni", ahogy ezt spirituális körökben hívjuk. 

Miért szükséges az életszemléletünk átalakítása? 

Egy kis gondolkodásra invitállak: nosztalgiázásra, vissza az időben. Hogyan fejlődött az életfelfogásunk az őskortól máig, milyen körülményeket alakítottunk ki magunknak az idők folyamán, hogyan fejlődött a civilizáció, milyen háborúkat szítottunk és éltünk át a különböző hatalmi/vallási játszmák miatt? De ne menjünk ennyire vissza, csak Nagyszüleink koráig, amikor az életvitel normál sebességű volt a mai rohanás helyett, az emberi értékekről tanultunk tőlük a piacgazdasági mutatók helyett, házi ételt ettünk gyorskaják helyett, és még sorolhatnám a változásokat. Vajon melyik korszak volt számunkra élhetőbb? 

Mitől tartod élhetőnek az életet?

Időzz el ezen, és rá fogsz jönni, hogy a változás mindig jelen van, mindig szükségszerű. A különbség a mostani és az eddigiek között az, hogy a mostani változás gyorsított, emiatt talán néhányunknak pszichésen megterhelő.

Korszakváltás, értékválság

Természetesen minden kornak megvannak a maga karmikus feladatai, nagyszüleink feladata akkoriban nem a tudatosodás, hanem az életben maradás volt. Semmilyen korszakot nem lehet visszahozni, és visszasírni sem kell, minden korszaknak megvan a maga előnye, hátránya. A lényeg, hogy amit ott értéknek tartottunk, azt vigyük magunkkal tovább, a következő korszakba - maradjunk mindig EMBERek. 

Bár lehet, hogy úgy ítéled meg, az életszínvonal most magasabb, én arra terelném az irányt, hogy az emberségünk is fejlődött-e vele együtt? 

Tudjuk-e arra használni a technikai fejlődést, hogy segítsük vele a rászoruló népeket? Fel tudjuk-e számolni az éhezést? Mert az nyilván csupán egy átmeneti segítség, hogy adományokat juttatunk el hozzájuk. Ettől még nem tanulják meg hogyan gondoskodjanak magukról. 

Saját emberi felelősségünket környezetünkért, társainkért és magunkért átengedtük az idők folyamán ilyen-olyan sikerességgel működő hatalmi, politikai rendszereknek. Ma már nem mi irányítjuk a saját társadalmunkat, hanem néhány személyiségzavarral küzdő ember, aki felismerve és kihasználva a sebezhetőségünket, megfélemlítéssel irányít. Ezzel nem másra mutogatni szeretnék, csupán tényeket fogalmazok meg.

Ugyanis mi teremtettük meg ezt a helyzetet azzal, hogy kényelmesebb volt áthárítani a felelősségünket valakik egy csoportjára (legyen az az egészségügy, gazdasági rendszer, oktatás vagy társadalmi irányítás), mert így nekünk kevesebb gondunk lesz a dolgokra. Most viszont úgy érezzük, visszanyal a fagyi.

A pénz világa, a pénz fontosságának hangsúlyozása olyan irányba terelte az emberek személyiségét, amelyben elveszítjük önmagunkat, a fontos emberi értékeinket, az individuumunkat, és alárendelődünk mindenféle pénzorientált rendszernek, az iskolától az egészségügyig. Ma már óriási hálát érzünk akkor, amikor ügyéntézéskor - sodorjanak minket a feladataink akár hivatalba, akár kórházba - olyan emberekkel találkozunk, akik valóban figyelnek ránk, akik valódi segítőkészséget mutatnak irányunkban, emberséget, együttérzést. Pedig a hála és tisztelet mellett - amely ilyenkor eltölti a szívünk - azt gondolom, hogy ez a természetes kellene, hogy legyen. Ahogy egy-Mással, mint emberrel bánunk - mert egységből jövünk, mindannyian, ugyanonnan. Nos ehhez kell, nézőpontot váltani. 

Ma már mindent a pénznek rendelünk alá. Ez teljesen eltávolodott attól, ami az embert emberré teszi. A pénz, amit eszközként kezdtünk használni, ma már uralkodik a gondolatainkon, megnyomorít ha nincs belőle elég vagy éppen mások fölé emel, ha több van belőle. Talán nem is kell folytatnom ahhoz, hogy világos legyen előttünk: ezt a világot rosszul teremtettük magunknak. Ennek pedig fel kell vállalnunk a felelősségét.